A kék nyuszi – novella

A félhomályba borult, rozmaringfüsttel teli apró szoba csendjét egy kopogás zavarta meg. A kerek, fehér abrosszal leterített asztal körül ülő négy ember közül három összerezzent.

Én megkönnyebbültem.

A kopogás késett ugyan néhány pillanatot, de szerencsére senki sem vette észre.

– Ó, túlvilág szellemei! – kiáltottam fennkölt hangon, amire újabb összerezzenés volt a válasz. – Kérlek titeket, válaszoljatok a kérdéseinkre!

A háromtagú család – a papa, a lánya és annak férje – szájtátva figyeltek. Odabiccentettem nekik, a hajamba applikált láncok, függők és medálok megcsörrentek.

– Most kérdezhetnek, a túlvilág várja a kérdéseiket.

A papa nagyot nyelt.

– Drágám… itt vagy? – kérdezte remegő hangon.

Alig bírtam ki, hogy ne forgassam a szememet, pedig pontosan tudtam, hogy ez lesz az első kérdése. Mint szinte mindenkinek, aki felkeres.

Egy halottlátó élete elég kiszámítható bizonyos szempontból.

Az asztalon álló fekete gyertyák lángja megrebbent a láthatatlan széllökéstől.

– Igen, itt van – segítettem ki a papát, mire a férj felhorkantott. Felé fordultam: – Nem hisz benne?

A pasas megvonta a vállát.

– Ez csak hókuszpókusz. Majd ha kiderül, hol vannak a részvények, akkor esetleg…

Oké, hapsikám! Kihívás elfogadva!

– Ó, mindenható szellemek ura! A kérdést feltették! Válaszolj hát! – kiáltottam el magam, mire az asztal remegni kezdett. A nő felsikított, a papa az abroszba kapaszkodva kezdett imádkozni, de a pasi ölbe tett kézzel dőlt hátra.

Erős széllökés söpört végig a szobán, meglengette az ablakok elé tűzött selyemlepleket, a gyertyák lángja vad táncot járt, az asztalon heverő kristályok összekoccantak, a hangjuk apró vészharangokként csilingeltek.

Elég már! – gondoltam magamban, amikor végre megmozdult az ouija táblán a kis fa mutató, és a betűkből egy szó állt össze: KANDALLÓ.

A nő nagy levegőt vett, majd a papára nézett.

– A mama mindig a kandallót piszkálta, gondolod, hogy…

– Meg kell néznünk! – bólogatott a papa hevesen.

És az én munkám itt véget ért. Mindenki, még a pasas is hálásan rázta meg a kezemet távozáskor. Ahogy sejtem, most épp hanyatt-homlok rohannak haza és átvizsgálják a kandallót tégláról téglára.

És biztos vagyok benne, hogy meg is fogják találni a részvényeket.

George még sosem tévedett.

Erről jut eszembe…

– George!

Elkezdtem felkapcsolni a lámpákat, elhúzni a függönyöket és kidobni az égett gyógynövényeket, amiknek a szagától már rosszul voltam, közben folyamatosan hívtam a… partneremet.

– George! Beszélnünk kell!

Épp a kristályokat szedtem össze az asztalról, amikor felbukkant.

Szó szerint.

Az asztal közepén.

George ugyanis egy 19. századi konföderációs katona szelleme volt, és sajnálatos módon a déliek oldalán harcolt.

A ténynek, hogy halottlátóként egy valódi szellem a társam, nem kellene annyira meglepőnek lennie, de én magam sem hittem el hosszú évekig. Rengeteg terápia, meditáció, önsegítő könyv és pszichológiai ülés után rá kellett jönnöm, hogy George valóban létezik, de csak én látom.

Úgyhogy úgy döntöttem, kamatoztatom ezt a furcsa képességemet és saját vállalkozásba kezdtem. Persze kezdetben George cseppet sem volt együttműködő. Volt, amikor kifejezetten ellenem dolgozott, de azt hiszem, mostanra rájött, hogy a teljes magánynál még az én társaságom is szórakoztatóbb.

Ahogy ezt minden egyes nap ki is fejtette nekem.

– Mondd, jenki!

– Rosszkor kopogtál. És túl sok volt a szél.

George arrébb lebegett, így már nem az asztal közepében állt. Felkapott néhány kristályt és a feje felett reptette őket.

– Te meg túl sokáig és hangosan ordibálsz. Már mondtam, hogy ott állok melletted.

Eltettem a szellemtáblát és levettem az abroszt. Néhány viaszpötty került rá a túlzott széllökés miatt, mindenképpen le kell cserélnem az esti szeánsz előtt.

– Én meg azt mondtam, hogy ez is a show része. Az embereknek kell a látványosság. Nem lehet csak úgy, társalgási hangon beszélgetni a szellemekkel.

George felhúzta a bozontos szemöldökét, ahogy egy középkorú, szürke egyenruhás katonától csak telik, majd magunkra mutatott.

Felsóhajtottam, a karomra terítettem az abroszt.

– Ez más. Mi mások vagyunk. Az embereknek, a többi embernek ez nem természetes. Beszéltünk már erről.

– Túl sokat beszélsz, jenki.

Elővettem egy új, fekete abroszt és az asztalra terítettem, majd összeszedegettem a levegőben repkedő kristályokat.

– A jenkizésről is beszéltünk már.

George fújt egyet, majd egyszerűen köddé vált.

Igen, rendkívül hasznos néha, de halálra tudott idegesíteni.

A gondolataimat eltereltem George-ról, meg a legújabb sértődéséről, és inkább az esti rituáléra készültem.

Újra átfutottam az aktát, amit rendszerint George-dzsal együtt szoktam, de persze még mindig nem került elő. Úgy tűnt, újabb halott nagymama-ügy lesz, a család azonban nem elégedett meg a betöréses-rablógyilkossággal, és tudni akarták az igazat. Nem lesz egyszerű menet, de bíztam George-ban. Ha a nagyi tud némi személyleírást adni a gyilkosáról, akkor George kideríti. Általában időbe telik, míg megtalálta a keresett szellemet a túlvilágon, ezért vezettük be az egész körítést, kopogással meg széllel együtt, hogy mire a család ráhangolódik, az elhunyt rokon már készen álljon. Szerencsére George meg a kevéske telepátiás képessége segítette a munkámat. Valójában fogalmam sem volt, mekkora az ereje. Még egyszer sem vágott keresztül például a szobán, amit nem is akartam kipróbálni, de mondjuk egy költözésnél esetleg hasznos lehet.

Egy órával a kezdés előtt meggyújtottam a füstölőket és a büdös növényeket, a szag már most kaparta a torkomat, igyekeztem legyűrni az állandó köhögési ingeremet.

Amikor végre csengettek, már teljes felszerelésben nyitottam ajtót. A hajamat egy fekete kendővel fogtam hátra, a göndör tincsek rakoncátlanul kavarogtak az arcom körül. Fekete köpeny és erős smink tette teljessé a képet. Amikor George először meglátott beöltözve, húsz percig röhögött rajtam, főként miután minden lépésnél csilingeltek a csecsebecsék a karomon, nyakamon, hajamban.

Mire kinyitottam az ajtót, az említett szellem már mellettem állt, bár rajtam kívül senki sem látta, mégis mindig fontosnak érezte, hogy ő is fogadja a kuncsaftokat.

Amikor azonban meglátta az érkezőket, káromkodni kezdett és nagyot köpött. Nem először adtam hálát az égnek, hogy George láthatatlan és hallhatatlan mások számára.

– Mocskos rabszolgák! Ezeket is beengeded? Nem elég, hogy legyőztek, még dolgozzak is nekik? Mit képzelnek magukról, mocskos feketék, hogy rohadna…

– Üdvözletem! Madame Rosamunde vagyok, kerüljenek beljebb! – hagytam figyelmen kívül a szellem átkozódását és beinvitáltam a családot. Ezúttal egy házaspár érkezett, de már ránézésre láttam, hogy a férfi nemcsak szkeptikus, hanem kifejezetten ellenséges volt.

Az asztalhoz vezettem őket, miközben George vég nélkül káromkodott és különböző szitkokat szórt az afroamerikai családra.

– Egy pillanat – szabadkoztam, majd a konyhába indultam, a fejemmel jelezve George-nak, hogy kövessen.

– Fejezd már be! – szidtam le, amikor úgy gondoltam, nem hallanak odakintről. – Fogd már fel, hogy nem 1865 van, haladj a korral! Nincs rabszolgaság, mindenki egyforma állampolgár és ők is ugyanúgy fizetnek a szolgáltatásunkért, mint bárki más!

– Nekem nem kell a pénzük – jelentette ki George ellentmondást nem tűrő hangon.

Ingerülten dörzsöltem meg a halántékomat, karláncok megcsendültek a karomon.

– Nekem viszont igen, hogy tudjam fizetni a lakbért, és legyen pénzem enni, hogy ne haljak éhen. Tudod, mi lesz, ha éhen halok? Nem marad társaságod! Mennyi az esélye, hogy találsz még egy embert, aki lát téged és nem végzi az elmegyogyóban? Tudod, mekkora szerencséd van velem?

George dacosan hallgatott, de láttam rajta, hogy felfogta.

– Jó, akkor most visszamegyünk, megkeresed a nagyit, előadjuk a show-t, bezsebeljük a pénzt és elmegyünk kajálni.

Egy pillanatnyi hallgatás után biccentett.

– De ne kínait! Nem bírom a ferdeszeműeket.

Nos, ez is több, mint a semmi.

– Rendben.

Mosolyt ragasztottam az arcomra és visszamentem a házaspárhoz.

– Mr. és Mrs. Benson, úgy tudom, az idősebb Mrs. Bensonnal szeretnék felvenni a kapcsolatot.

– Igen, az anyósomat megtámadták a saját otthonában – kezdte a nő –, de a rendőrség egyszerűen lezárta az ügyet anélkül, hogy elkapta volna a tettest. És arra gondoltunk – A nő a férjére nézett, aki a szemét forgatta –, hogy esetleg megkérdeznénk a mamát, hátha látott valamit, amin elindulhatunk.

George-ra pillantottam, aki némán biccentett, majd eltűnt, hogy felkutassa a túlvilágon a megboldogult Mrs. Bensont.

– Rendben, akkor lássunk is hozzá.

Megfogtam mindkettőjük kezét, a nőé meleg volt, a férfié hideg, izzadt, és túl erősen szorította meg az ujjaimat. Kényelmetlenül éreztem magam, de legyűrtem a késztetést, hogy elrántsam a kezemet.

Először egy latin szöveget mormoltam, amit a neten találtam és elvileg nem egy lasagne receptje, majd a kristályokat vettem elő. Az asztalra ejtettem, megint mormoltam, újra összeszedtem őket és ismét az asztalra dobtam. Látványosan gyújtogattam a gyertyákat, közben újabb szövegbe kezdtem. Ezt mondjuk a Supernaturalból vett démonidézés volt, és bár mindig rettegtem, hogy lebukok, valójában senki sem figyelt igazán rám.

– Most azt szeretném, hogy mindketten gondoljanak az elhunytra, akivel fel szeretnék venni a kapcsolatot. A gondolatoknak ereje van, és a lélek ennek segítségével fog idetalálni hozzánk.

A nő becsukta a szemét, a férfi azonban összevont szemöldökkel bámult rám. Bíztatóan rámosolyogtam, mire végre engedelmeskedett. Elnyomtam egy grimaszt.

Megéreztem George jelenlétét magam mellett. Odapillantottam.

– Megvan a nigger.

Összeszorítottam a számat, nehogy kicsússzon némi káromkodás. Helyette biccentettem, mire felhangzott a kopogás.

– Most feltehetik a kérdésüket – szorítottam meg a kezüket, mire Mrs. Benson izgatottan kezdett fészkelődni a székén.

– Mama! Nagyon sajnáljuk, ami veled történt. Szeretnénk kideríteni, ki tette ezt veled. Tudnál nekünk segíteni?

Egy kopogás az asztalon.

– Ez igent jelent – segítettem ki a döbbent nőt. Mrs. Benson nagyot nyelt.

– Jaj, de jó! Hogy tudnád elmondani nekünk?

A szellemtáblán megmozdult a nyíl.

– Ez általános jel, le fogja betűzni vagy a gyilkos nevét, vagy valamilyen jellemzőjét. Bármit is fog mondani, biztos vagyok benne, hogy nagy segítség lesz a nyomozóknak.

– Mármint az igaziaknak, akik semmiféle nyomra nem akadtak? Majd biztos egy Tiktokról tanult kiscsaj fogja megoldani az ügyet – pattant fel Mr. Benson, a széke nagy csattanással borult hátra.

George egy széllökés segítségével talpra állította a széket, mire a pasi ijedten arrébb ugrott.

– Ezt meg hogy csinálta? – védekezően felemelte a kezét és körbe-körbe forgott.

Felemeltem a kezemet.

– Sehogy. A szellemek nem szeretik a heves reakciókat.

– Bill, ülj vissza! – rángatta meg a felesége a férfi zakóját, de Mr. Benson arrébb lépett.

– Nem! Elég ebből! Eljöttem veled, de ez hülyeség. Egyáltalán nem hiszem, hogy anya majd a túlvilágról meg fogja mondani, hogy…

A szellemtáblán a fanyíl lassan megmozdult.

– Hagyja abba! – mutatott rám Mr. Benson, de megráztam a fejem.

– Megmondtam, hogy nem én csinálom!

George szólalt meg mellettem.

– Zavard ki őket!

– Nem tehetem – sziszegtem vissza, mire a gyertyák lángjai duplájára nőttek.

– Veszélyben vagy!

Erre felpattantam, közben a szellemtábla egymás után mutatta meg a betűket.

K

É

K

NY

U

SZ

I

Rajtam kívül azonban senki sem figyelt oda a mozgásra, Mr. és Mrs. Benson tekintete a szobában kavargó füst, a levegőben repkedő száraz virágszirmok és csapkodó szekrényajtók között ugrált, miközben egymással ordibáltak.

– Hagyja abba! – sikított a nő is, mire az ajtó felé mutattam.

– Kifelé! Most!

Nem kellett megismételnem, szinte futva indultak az ajtó felé. Ahogy azonban Mr. Benson hátat fordított nekem, lefagytam.

A férfi visszanézett rám, a tekintetünk találkozott, de képtelen voltam megszólalni.

Az ajtót George csapta be mögöttük, de én továbbra is csak bámultam magam elé.

A férfi sportzakója gallérjára ugyanis egy figura volt varrva.

Egy kék nyuszi.

– Te jó ég! – leheltem, amikor George végre abbahagyta a dolgok röptetését.

Sok szart láttam már az évek során, de ilyen ügyem még nem volt. Fel kellene hívnom a rendőrséget.

Amint a telefon felé indultam, meg is torpantam. És mégis mi a fenét mondok nekik? Hogy egy szellembarátom megkérdezte a halott mamától, hogy ki ölte meg, ő pedig azt válaszolta, hogy a saját fia?

Elléptem a telefontól.

Nem, nem az én dolgom. Megtettem a saját részemet, megkérdeztem Mrs. Bensont. Nem az én hibám, hogy zakkant családja van.

A telefon megcsörrent, és összerezzentem. a hívó telefonszám ismerősnek tűnt, de nem jegyzem meg a kuncsaftok számait.

Óvatosan vettem kézbe a készüléket, ami kitartóan csörgött, mintha akár egy szörny tudna kiugrani belőle.

– Igen? – szóltam bele halkan.

– Madame Rosamunde? Emily vagyok. Mrs. Benson.

Megszorítottam a telefont.

– Mit akar?

– Nézze, sajnálom, hogy csak úgy elrohantunk, de tudja… feldühítettük a szellemeket és egy percig sem akartam tovább ottmaradni.

– Mégis mire számított egy szeánsz során? – csattantam fel, noha megértettem. A legtöbben nem hisznek a szellemekben, a szeánszokban még úgysem, mégis tele a naptáram foglalásokkal.

– Én… nem is tudom. Valami jelre, azt hiszem.

Felhorkantam.

– Nos, azt megkapta. Méghozzá ingyen, ugyanis fizetni is elfelejtettetek.

– Tényleg sajnálom – szabadkozott a nő, a hangja őszintén csengett. És levert volt. – Csak elnézést akartam kérni, és…

Amikor nem folytatta a mondatot, rákérdeztem.

– Van valami tippje, hogy mi történt az anyósával?

Mrs. Benson hallgatott. Már azt hittem, le is tette a telefont, de a számláló még pörgött.

Amikor megszólalt, mintha egy teljesen más ember beszélt volna.

– Azt hiszem, igen.

Majd minden további nélkül letette a telefont.

Egy percig meredtem az elnémult készülékre. Nos, legalább ezt letudtam. Mrs. Benson hamarosan elkezd a jó irányba kutatni, az én kotnyeleskedésemre nincs is szüksége.

Mégis rosszul éreztem magam. Mintha… vártam volna valamire.

Eltelt egy óra is, mire összeszedtem magam és nekiálltam pakolni. George eközben némán figyelt, azóta nem szólt egy szót sem, hogy kidobtam Bensonékat. Szívesen megkérdeztem volna, hogy valójában mit mondott neki a néhai Mrs. Benson, de nem voltam csevegős hangulatomban.

George meg sosem volt abban.

Épp elfújtam az utolsó gyertyát, amikor az ajtó viszont kivágódott.

Mr. Benson jött vissza, harag izzott a tekintetében.

– Maga átkozott csaló!

– Maga meg gyilkos… – léptem hátrébb, valami fegyver után kutatva, de persze egy félig leégett viaszgyertya nem igazán mentett meg egy támadástól.

Mr. Benson ütésre emelte a kezét, arcán gyilkos elszántság tükröződött, én pedig felkészültem az elkerülhetetlen végre, amikor…

Nem történt semmi.

Legalábbis velem.

Mr. Benson ugyanis keresztülrepült a szobán, rázuhant az asztalra, a kristályok pedig szanaszét szóródtak. George mellette lebegett és a legkisebb mozgásra kész lett volna újra falhoz vágni.

A férfi azonban mozdulatlan maradt. A partnerem alapos munkát végzett.

– Hát ez… – próbáltam megtalálni a hangomat, de George megállított.

– Hívd a csendőröket.

Rezignáltan bólintottam.

– Igen, igen, ez jó ötlet.

George őrködő tekintete mellett telefonáltam.

Mrs. Benson már a rendőrök kíséretében jött vissza. Igyekeztem gyorsan és logikusan összefoglalni a történteket, a szellemi közreműködést pedig a lehető legkevesebbet említeni, de szerencsére Mrs. Benson kisegített.

Bevallotta, hogy kicsit mindig is gyanakodott a férjére, aki bármit megtett volna, hogy megmentse a cégét, amit a szerencsejáték tartozásai miatt a csődbe vitt. Az öröksége megmenthette volna, de azonnal meg kellett kapnia.

Ekkor történt a rablógyilkosság.

A rendőrök bilincsben vitték el Mr. Bensont, Mrs. Benson pedig kifizette a szeánszot, jókora borravalót is adott.

Amikor a kék-piros fények végre elhalványultak, George-dzsal ketten álltunk az ajtóban.

Fogalmam sem volt, hogy képes minderre, legfőképpen pedig nem is sejtettem, hogy hajlandó lenne megtenni értem.

– George, én…

– Menjünk, nézzük meg a sárgákat.

Dühösen kifújtam a levegőt.

– Ne kezdjük elölről! Már elmondtam, hogy ez mennyire sértő megjegyzés!

– Én pedig, jenki, már mondtam, hogy túl sokat beszélsz – mondta egyszerűen, majd eltűnt mellőlem

az ajtóból és a kocsi anyósülésén bukkant elő. – Mehetünk?

Felkaptam a táskámat és bezártam az ajtót. A kupival majd később foglalkozom.

– Persze, mehetünk!

       Vége